Könyvajánló: Luke Skywalker és a Mindor árnyai

Ennél gyengébb címet elég nehéz adni egy könyvnek; valószínűleg nem is nagyon érdekelt volna, ha a szerző nem lenne más, mint Matthew Stover, a - véleményem szerint - legmagasabb nívójú Star Wars-könyv, a Sith-ek bosszúja írója. A korábbi bejegyzésben ajánlott Darth Plagueisről szóló könyv mellett így végül ez lett az, amely okvetlenül bekerült a következő rendelésembe. A benyomásaim kissé vegyesek, de alapvetően pozitívak, ha érdekel, kifejtem, hogy miért!

Abban a korban járunk, amikor az endori győzelem után a lázadók inkább már új köztársaságiak, és változatlan lelkesedéssel harcolnak a Birodalom maradványait egyesíteni próbáló hadurakkal. Egy ilyen hadúr Shadowspawn is, aki ellen maga Luke Skywalker tábornok és az alá osztott csapásmérő alakulat veszi fel a kesztyűt.
Igen, ez bizony nagy különlegesség: rengeteg könyvet olvashattunk már, ami évekkel az Endor után játszódik, és Luke Új Jedi Rend iránti elkötelezett munkájáról szól. Bár a Jedi-szál ebben a könyvben is nagy jelentőséget kap, a címszereplő ebben az időszakban még katona, noha már ő is érzi, hogy Mace Windunak anno igaza volt, és a béke őrei és a hadseregek parancsnokai szerepek nem könnyen egyeztethetőek össze.
Hasonlóképpen, a többi szereplő is közelebb van a filmekből megismert státuszához, mint az EU-könyvek világához. Han és Leia igen messze vannak még a házasságtól, Lando még tábornok, és nem vállalkozó, Wedge és a filmből ismert pilóták még a Zsiványok kötelékében röpködnek.

A stílus maga az ember

Nem merészelek olyan állításokat tenni, hogy ismerem Matthew Stover stílusát. Magyarországon nem adták ki azokat a könyveket, amelyekkel ő beírta magát a Csillagok Háborúja világába, mindössze egyetlen műve, a III. rész könyvadaptációja ismert a közönség előtt (bár a JC12-höz érdemes volt elolvasni Betrayal c. könyvét). Szóval mindössze egy könyv áll rendelkezésre az összehasonlításhoz, ami alapján meg tudom fogalmazni, milyen belső kohézió van a munkásságában, ami elkülöníti a többi Star Wars-műtől.

Az egyik legszembetűnőbb dolog, hogy a szerző úgymond kikacsint az olvasóra. Ahogy a karakterek viselkednek, reagálnak a helyzetre és önmagukra, úgy tűnik, mintha titkon kiintegetnének az olvasónak, hogy "azért ne feledd, hogy ez egy fiktív történet". Valahogy mégsem devalválja ez a történetet, nem szakít ki belőle, sőt, inkább segít átélni. Ha ugyanis más olvasókban is felbukkant ez az érzés, hogy a szerző személyesen kommunikál a könyvén keresztül, akkor alighanem arra is ráérez, hogy Stover tisztázza, hogy a fikció nem gond, és tulajdonképpen ezzel hívja fel a figyelmet arra, hogy miért is fontos nekünk a fantázia szülte történetek olvasása. Ezzel az "összekacsintással" mintha egy kaput lépnél át, és érzed, hogy nem csak szórakoztatni akar téged, hanem mondani is akar valamit.

De mit?

Az egész Csillagok Háborúja valami nagyon ősi igényt talál el, ami végigkíséri az emberiség történelmét. Igény a hősök iránt, a pozitív narratívák iránt, a hitelesen nehéz, de győztes küzdelmek iránt, a megváltás, a remény iránt. Általában jungiánus pszichológusok szokták ezt hosszan magyarázni, kollektív tudattalannal és archetípusokkal. 

Stover talán azt akarja mondani, hogy nem infantilis ezekből az archetípusokból erőt meríteni. Vagy talán azt, hogy a történelem ismétli magát, és bár a díszlet más, de az alapvető emberi konfliktusok, szándékok és igények megegyezőek; függetlenül kortól, helytől, valóságtól.

Ez a meta-valóság szintúgy jellegzetes számomra Stover két könyvében. Alapvetően a Csillagok Háborúja a látványra épül, a karakterei inkább cselekvőek, mint elmélkedőek, mégis, amikor Stover meséli el a történetet, akkor az igazán fontos dolgok a cselekményen túl, a szereplők benső világában játszódnak le. Akár oldalakon keresztül bont ki egy másodpercet, teljesen szétválasztva az objektív és szubjektív időérzékelést. Nekem úgy tűnik, hogy leginkább élettelen természeti képződményeket használ metaforaként, amikor érzékelteti ezeket a belső folyamatokat. Ha tippelnem kéne, szerintem azért, mert ezzel emeli őket a halandó lények által ismert korlátozott létezés fölé, utalva archetipikus mivoltukra. Ezek a folyamatok leginkább a világos-sötét, élet-halál, öröm-bánat, béke-harag dichotómiák körül forognak. Ez persze nem újdonság egy Star Wars-történetnél, Stover azonban olyan emberien, hitelesen ábrázolja az érme mindkét oldalát, hogy az olvasó mindkettővel képes azonosulni, s így jobban megérti a hős tépelődését, ami miatt nehezen találja a határt köztük.

A történettel természetesen nem csak az archetípusokon keresztül találunk a mi valóságunkhoz kapcsolódó pontokat. Stover nagyon is hétköznapi világba helyezi el a karaktereit, amelyben nem elegendő álláspont, hogy "ők a jók, és a rosszak rosszak, mert a jókra lőnek", amelyben nagyobb hatalma van a médiának és a nyilvánosságnak, mint az egyéni szándékoknak, és a hősöknek, de facto "celebeknek" a hírnevük nem csak a fegyverük, hanem a keresztjük is.

Apja fia

Ez a könyv már bőven a Sith-ek bosszúja után készült, sőt, a Clone Wars akkoriban talán már tönkre is tette a frissen kanonizált művek egy részét. A műben természetesen több utalás is van ezekre a történetekre, sőt, a Legacy-érában tűzkeresztséget szerzett szerzőkre jellemzően egészen régi karakterek is fontosabb szerepet kapnak. Stover nem hagyja ki azt a ziccert, hogy az idősebb szereplők folyton az igazi, vagy a holonetről ismert Anakinhoz hasonlítgatják a főszereplőt.
A hasonlóság a történet fő motívumában is megjelenik. Adott egy nagy hatalmú, sötét erőknek parancsoló személy, aki elhatározza, hogy hatalomra juttatja az aktuális Skywalkert, hogy rajta keresztül uralkodhasson. Ennek érdekében a média segítségével nagy hírnevet csinál neki, és a hős lassan ráeszmél, hogy az imidzse és az egyénisége már külön életet él, és kezd elidegenedni. Csak a hozzá legközelebb állók előtt lehet őszinte, de olyan belső folyamatokon megy át, amit ők sem érthetnek. Magányosan próbál megküzdeni a nagy felelősséggel, eltökélten, hogy mindent megtesz, hogy véget vessen az aktuális háborúnak.És ezzel pont a sötét nagyúr terveinek megfelelően játszik. A nagyúr izolálja őt, majd igyekszik megtörni a hitét. Mindkét hősnek ölnie kell, hogy életben maradhasson, és mindketten megrettennek saját maguktól.A sötét, elkeserítő próbatételt aztán vagy bukják, vagy nem.
Azon gondolkozom, hogy vajon Stover fantáziája ennyire korlátolt, és nem tud más vázat adni a hős drámájának, vagy szándékosan rakja párhuzamba apja és fia próbáját? Nos, igen is és nem is. Luke igazából már túl van a próbáján, hiszen Palpatine-hoz képest már semmi újat nem mutathat neki a Galaxis. Ezt ő maga is felhozza a könyvben, bár nem ennyire direkt módon. Akkor meg minek úgy tenni, mintha ez olyan nagy tétmeccs lenne? Hiszen alapvetően eltérő a két hős élethelyzete, minek erőltetni a párhuzamot?
Egy érdekesség mégiscsak kirajzolódott lelki szemeim előtt: a történetek hasonlóak, de a karakterek alapszorongásai nem.
A sötét nagyurak mindig az alapszorongásra mennek rá. Anakinnál ez egyfajta nárcizmus, omnipotencia volt, a saját mindenhatóságba vetett hite, hogy mindent neki kell irányítania, hogy minden rajta múlik, hogy ő a leg-leg-leg... Ő azért fordult a sötétség felé, mert a sötétség azt mondta neki, hogy segít elérni ezt az omnipotenciát. Legalábbis egy részről. Más részről a titkolózó életmód, a saját igényeinek állandó visszafojtása elidegenítette Anakint mások szolgálatától, így tudott az önzés felé lépni egyet.
Luke esetében én inkább valami egzisztenciális szorongást olvastam ki a sorokból, a Semmitől való rettegést. Nem is a megsemmisülés itt a lényeg, hiszen az ilyen jellegű félelmeket meg lehet hekkelni, inkább az, hogy az egész életnek, a világnak igazából semmi értelme, és mindennemű akció igazából kétségbeesett, fölösleges kapkodás. Ha valaki kíváncsi ezzel kapcsolatos művekre, ott van Kölcsey Vanitatum vanitas c. verse, még az egzisztencializmus előttről. Mondhatni Shadowspawn a klinikai depresszióval próbálkozik... Egész érdekes volt olvasni, hogy Luke-ban egy ideig két személyiség értelmezi a dolgokat egyszerre: egy megszokott, és egy depresszív.Talán nem árulok el zsákbamacskát, ha azt mondom, hogy ahogy Anakin esetében is, Luke-nál is mindenre megoldás, ha valaki szeret téged. Klisé.

Katonák voltunk

Elismerem, valóban van karakterfejlődés a könyvben. Nekem úgy tűnt, azt próbálja magyarázni, hogy miért akasztja szögre az egyenruhát Luke, miért nem képes folytatni a háborús erőfeszítéseket.

Ebből a szempontból nekem nem hiteles a történet. Luke azon lamentál, hogy háborús bűnt követett el, és a többiek ugyan vigasztalgatják, de nem cáfolják ezt. Nekem, az olvasónak viszont pont ez a rész nem jött át: a konkrét esemény, ami miatt bűnösnek érzi magát, szerintem már rég nem az irányítása alatt áll, tehát felelőssé tenni őt sem valami kézenfekvő. Az egyik mellékszereplő, Fenn Shysa ugyan bölcselkedik, hogy a háborúban a nagyok is bemocskolják a kezüket, meg ilyenek, de szerintem Luke nem mocskolta be a kezét igazából. Szerintem a szerző lehetett volna bátrabb is, ha már drámát akart.

A könyv egyébként erre a háborús bűnre való utalással indul, én meg végig vártam, hogy lesz majd egy jelenet, amikor Luke Skywalker egy tábornok ridegségével kiad valami nagyon kemény parancsot, ami taktikai szempontból elkerülhetetlen, de csak egy pszichopata tudná lelkiismeret furdalás nélkül kimondani (pl. az atombomba ledobása, egy hajó feláldozása, "nincs időnk foglyokat ejteni", vagy ilyesmi).
Erről szó sincs, sajnos. A könyvben a tábornoki poszt inkább a felelősségvállalás, önállóság, kreativitás, átgondoltság megtestesítője, illetve valamennyire a felnőttségé is. Luke valóban kerül konfliktushelyzetbe ebben a szerepben, de az olvasó, aki belelát a karakter Erő-érzékleteibe, tudja, hogy igaza van. A Jedi-szerep igazából magasan a katona-szerep fölött áll, így végül számomra úgy jött le, hogy a tábornoki munka egyszerűen jelentéktelen egy Jediéhez képest, ezért Luke egyszerűen továbblép, és kell egy indok, amit a hadsereg elé dobhat.
A nagy háborús bűn, amiről szó van, nekem inkább az Anakin számára címzett üzenet megismétlése: "még egy Jedi sem mindenható, még ő sem menthet mindenkit, és meg kell tennie olyan dolgokat, amilyeneket nem akar. Mint mindenki másnak is."

Egy kis érdekesség: hasonlóság a mi szerepjátékunkkal

A myneyrshi csata története elérhető itt:
http://andrasdoga.uw.hu/mynerysh_story.htm

A könyv cselekményének nagy része egy konkrét ütközet többoldalú bemutatása.
Adott egy flotta, ahol a nagy hajók kapitányai és a vadászgépek pilótái próbálják közösen megtisztítani a légteret, és segítséget nyújtani a felszíni csapatoknak.
A felszíni csapatok a légi folyosó biztosítása után leszállnak a Mindoron, és felveszik a harcot a birodalmi erőkkel. Van itt minden: gyalogsági közelharc és rohamok, néhány páncélos, taktikák, fegyvertípusok, ami egy háború könyvbe kell.
De a csatát igazából nem a flotta és a sereg dönti el, hanem egy Jedi, aki a csatától elzárt helyen, a lelki ereje segítségével leszámol a gonosszal, aki az egész ellenséges hadsereget felállította.
Ismerős a történet?
Szerintem mindenkinek az, aki részt vett az AEÚ hőskorában lejátszott GBE-tesztben, azaz a myneyrhsi csatában. A kérdéses rpg-ben több, egymásra ható szálon futott a fő történet, ami dióhéjban ennyi volt: a hős Jedik megküzdöttek a gonosz Xentar Ggernnel, és végül nem az Erő vagy a fegyvereik segítségével, hanem a jellemük, hitük erősségével diadalmaskodnak. Eközben földön-levegőben megy a harc, ahol hősök emelkednek és buknak el, taktikai sikerek és kudarcok formálják a történetet, és bizony mindkét oldal veszít hajókat rendesen.
Ahogy a Stover-könyvekben, itt is szerepet kap a "valódi" világ, a médiával, politikával, nyilvánossággal, és itt is szembe kell néznie a hősöknek azzal, hogy nem tehetnek meg csak úgy bármit a fronton, mert a háborús bűnöket az ő esetükben is kivizsgálják.
Ez a szerkesztés valószínűleg egy nem tudatos tisztelgés volt a Stover-féle írók munkája felé, amolyan utánzás, hogy mi is olyan jók legyünk, mint ők. Talán épp ezért voltam egy kicsit csalódott, hogy amikor a Luke Skywalker és a Mindor árnyait olvastam, úgy éreztem, hogy pár jobb játékosunk is meg tudta volna írni.

Összkép

Valahol azt olvastam erről a könyvről, hogy Stover ezen keresztül akarja megcsillogtatni a könnyedebb Star Wars-könyveket gyártó oldalát. Ezt megerősítheti, hogy a könyvet A. D. Fosternek (Egy új remény, Erőpróba, Approaching storm) és Brian Daley-nek (Han Solo kalandjai trilógia) ajánlja. Ezek a szerzők a klasszikus korszakból vannak, a hetvenes-nyolcvanas évekből, amikor a Csillagok Háborúja még egy könnyed hősköltemény volt inkább, mint tragédiákkal átszőtt, néha meglepően realisztikus mondakör.

Szerintem ez a stílus nem kifejezetten zsánere a szerzőnek; illetve a mai rajongóknak. Stover korábbi műve épp azért fogott meg, mert messze túl akart menni a szórakoztatáson, és mondanivalója is volt. Ebből a mélységből a szerző nem is nagyon tud kikecmeregni, így a könyv ugrál a könnyed, viccelődős, "klasszikus trilógiás-han solós-lando calrissianos" hangulat, és a súlyosabb, komorabb, szenvedős, "új trilógia főhősei és a dilemmáik" hangulat között. Egyes megoldások kifejezetten furcsák voltak, például nagyon sok Star Wars-hasonlattal dobálózik a szerző, ami néha olyan benyomást keltett bennem, hogy a szegényes nyelvezetét próbálja így kompenzálni, vagy nagyon a geekeknek akar kedvezni.

Összességében ajánlani tudom a könyvet, szerintem egyszer érdemes elolvasni, tartalmas és szórakoztató is. De aki a Sith-ek bosszúja kaliberét várja, szerintem csalódni fog.